Egy különleges gyűjtő, egy különleges gyűjtemény

Interjú Szanka Józseffel az első világháborús kiállításról

 A kiállítás a cs. kir. 46. gyalogezred első világháborús harcainak helyszínét bemutató tablósorozattal kezdődik.

Miért tartotta fontosnak ezek elkészítését?

Kiállításokat szerveztünk iskolákba és onnan jött az ötlet, hogy magyarázó tablókat készítsünk. Egy ilyet összeállítani mindig nagyon nehéz, de már tanultunk belőle! Hiszen van, amikor a gyerekek már az első, másodiknál föladják, pedig mi hozzájuk szeretnénk szólni, velük szeretnénk megismertetni a dédnagyapáink, nagyapáink múltját. Az első világháborúról keveset tanulnak a gyerekek az iskolában. Én már 38-40 éve gyűjtöm a katonai dolgokat, célszerűnek láttam egy tablósorozat elkészítését, ami kiállítás vezetőként is szolgál.

Hogyan lehet fölkelteni a gyerekek érdeklődését?

Ha a gyerekekhez is szól egy kiállítás, akkor az alapoktól kell kezdeni: a rozsdás fegyverektől, meg ami a földből előkerül. Akkor próbálják úgy fölfogni, hogy ők is találhatnak  ha ezeken a helyeken járnak ,  így kézzelfogható lesz számukra.

A kezükbe foghatnak egy kardot egy rendhagyó történelem órán, vagy egy puskának a szerkezetét is megnézhetik. Utána fölkelti a kíváncsiságot és nagyon sokszor van olyan, hogy utánanéznek a világhálón és „megfertőződnek”. Valahol ez is a cél, hogy ha egy osztályból egy-kettőnek fel tudjuk az érdeklődését kelteni, az már nagyon jó!

A kiállítások anyagából kiadványok is születtek. Ha jól tudom, csatatér útikönyv sorozat is készül?

A legelső kiállítás egy könyv formájában jelent meg: „A 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben” – ez egy csatatér útikönyv, amit sorozatnak szeretnék. Megjelent a második része – a székesfehérvári Doberdónál s most dolgozunk a harmadik részén – miskolciak a Keleti-Kárpátokban. Ez már nagyon nagy kutatómunkát igényel mind a helyszínen, mind a levéltárban és az összegyűlt anyagoknak – dokumentumok, fotók, kitüntetések stb. – rendezésében.

A hagyományőrzés és az ismeretátadás mellett mi ösztönözte ennek a hatalmas, és sokrétű gyűjteménynek a létrehozására, melynek néhány nemrég előkerült darabja a kisteleki kiállításon került először bemutatásra?

Azt hiszem az értékmentés. Nagyon sok anyagot kukásoktól lehet megmenteni, megvásárolni és ez elszomorító. Nagyon sokszor az örökösök nem őriznek meg szinte semmit sem: egy tisztasági festésért mindent elvihető – hirdetik; s így a személyes iratok az utcára kerülnek. Így került hozzám egy kisteleki anyag is. Egy kisteleki néptanító, aki Kisteleken és Csengelén is tanított és az első papírjuk még 1780-ból való: a krakkói egyetemen végzett, ott tanult! Egy ilyen több generációs anyag, egy tiszti katonai láda papíranyagában került az utcára és szerencsés volt, hogy olyan régiségkereskedő kezébe került, aki szólt és így meg tudtam őrizni.

 Miért fontos, hogy megőrizzük és megismerjük a háborús relikviákat és emlékeket?

 Valahol mi gyűjtők azért csináljuk, mert szeretnénk fölhívni a figyelmet arra, hogy a történelem, a múlt megismételhetetlen, pl. tábori lapot sem írnak már a katonák, mert a  technika ezt kiszorította. Ezeket, mint kincseket kellene, hogy otthon a családban őrizzék! De legtöbb helyen nem így történik, az elmúlt egynéhány évtizedben az első világháborús emlékeket egyszerűen trehányságból, érdektelenségből, a második világháborús dokumentumokat, iratokat és kitüntetéseket talán félelemből semmisítették meg.

A politikai rendszerek az embereket uniformizálni akarták, nem volt fontos a múlt, a családi örökség. Egyfajta „sablon embert” próbáltak kinevelni. Ennek a folyamatnak még most is részesei vagyunk, csak most mások a formázók: egyszer keletről jöttek, most meg nyugatról.

 Ne sablon emberek legyünk, akiknek nem fontos a múlt, hiszen anélkül tényleg nincs jövőnk! A legfontosabb, hogy ne engedjük, hogy ránk kényszerítsék ezeket a sablonokat. A hadtörténet, a hadszíntérkutatás, a háborús relikviák és emlékek gyűjtése erre is tanít, erősíti a nemzeti önérzetet. Ezek az üzenetek a kiállításokon keresztül jutnak el az emberekhez.  Most is 12 kiállításom van Erdélytől Olaszországig az ország több helyén. Zömében háborús, de van iskolatörténeti, szőlészeti és borászati a Kárpát-medencében és van 1956-os, elsővilágháborús és Trianonos anyag is kiállítva.

 A kiállításon látható egy hajós makett, majd mellette a tengerészeti dokumentumok s végül az újság hír: „Elsüllyesztettük..” – nem is hinné a látogató, hogy a mi történelmünknek is vannak olyan pontjai, amelyekre itt 2015-ben is rácsodálkozhatunk?

 A haditengerészet nagyon érdekes, igazából nem áll a szívemhez közel. Akkor kezdtem el vele foglalkozni, amikor egyre több papír került elő arról, hogy a Tiszamentéről, egész Újvidéktől föl Szolnokig, és nagyon sok környékbelit (szegedieket, tápéikat, mártélyit) is besoroztak a haditengerészethez. Van egy dorozsmai anyagom egy személyről, aki első világháborús repülős megfigyelő volt a haditengerészetnél. Ebben a kiállításban a gyerekeket leginkább a hajó makett fogja meg, az egyenruha gombok, kitüntetések, fotók, dokumentumok kevésbé érdeklik őket, ezeket inkább a felnőttek nézegetik szívesen.

Milyen visszajelzéseket szokott kapni a kiállítások után?

Itt ez a kiállítás már majdnem sok! Tóth Pista történész barátom szokta mondani, hogy én mindent meg akarok mutatni és túl van zsúfolva. Rájöttem egy bizonyos idő után, hogy igaza van, mert a kevesebb az néha több, jobban meg tudja nézni és jobban el tudja raktározni magának a néző, mintha zsúfolt valami. A dokumentumok böngészése, már inkább a kutató munkához tartozik. Pl.  a korabeli levelezéseket a diákok csak akkor olvassák el, ha fölhívjuk a figyelmüket egy-egy érdekes levélre amit katonák írtak a frontról, a kórházakból vagy a fogságból.

Magával ragadóak a vitrinekben kiállított tárgyak, melyekről arcképek néznek vissza Sziszitől kezdve Ferenc Józsefig. Valóban ennyi tárgy vette körül a katonákat akkoriban?

 A katonaságot úgy kell elképzelni, hogy pihenő idejük is volt a katonáknak és szabadidőben nagyon sok mindent csináltak. Ez az egyik kedvenc témám. Ezek a tárgyakat egyénileg készítették. Pl. emléktárgyakat szeretteiknek, gyerekeiknek, feleségeiknek. Ebben vannak gyűrűk, fényképtartók és különböző használati tárgyak.

A másik kedvenc témám, hogy a háború után hogyan alakították át a fegyvereket, és hogyan tudták a békés mindennapi életben fölhasználni. Ezekben nagyon sok minden van, például a Gyimesekben a nagyobb puskának elszeletelték a csövét és lópatkónak használták, vagy ami ismertebb az ágyúhüvelyt mozsárnak, virágvázának használták. Dohánytartót, cigaretta hamutálat is készítettek, az időzítő végéből pedig tintatartót, és ezerféle módon használták föl a rendelkezésükre álló anyagokat.

Ami még érdekes, hogy már a háború előre haladtával föllépett mindenütt az anyaghiány. A réz, az ólom hiánycikk volt és a katonák gyűjtötték az elhasznált hadianyagokat újrahasznosításra, másfelől különféle tárgyakat készítettek, de inkább az újrahasznosítás volt a cél és ezért pénzt is kaptak.

Ami szintén nem annyira köztudott, hogy a pihenőidejükben az akkor megkapható vagy elérhető dolgokat meg tudták vásárolni. Olaszországban van egy Seged nevű tábor. Ez egy pihenőtábor volt mindenféle szolgáltatással: sportolási lehetőségek, mozi, szauna, éttermek, amik átmenetileg feledtették a lövészárok borzalmait.

A magyar katonák emlékhelyeinek ápolása államközi szerződésekben van rögzítve, de nem működne ilyen jól az ottani civil szervezetek nélkül. Milyen kapcsolatokat ápolnak ezen a téren az olaszokkal?

Mi a Doberdón, vagy az Isonzó mentén korabeli első világháborús kis emlékhelyeket újítunk föl. Többek között San Martinóban, Doberdón a szegedi 46-sok kavernáját, és emléktábláit.

Nagyon jó érzés Olaszországba elmenni, ahol a magyarokat úgy gondolom, hogy kitüntetett figyelemmel és szeretetteljes gondoskodással veszik körül, de ugyanez elmondható, ha keletre megyünk. Ez a helytállásnak, ez a becsületes kitartásnak köszönhető. Ez nemcsak nekünk szól, akik ott kutatunk.

Amikor a tisztességes helytállásról beszélnek az olaszok, akkor mindig a magyarokra gondolnak arra, ahogy a magyarok helytálltak Doberdónál. Nem más nemzetre, csehekre vagy osztrákra vagy „ne adj Isten” galíciaiakra vagy románokra, hanem az mindig a magyarokra!

Szívbemarkolóak a kiállításon látható katonaképek, egy emberöltővel ezelőtt hasonló fotók lógtak sok falusi otthon falán?

Koromnál fogva elmondhatom, hogy ez a mindennapok része volt. Ezelőtt 30 éve, ha elmentünk egy tanyasi házba ott biztos, hogy találtunk a falon katonaképet. Ezek a modern világgal lekerültek és legjobb esetben a sublót fiókba, de nagyon sokszor ezeket kidobták.

Hogy miért is néztek ki ilyen feszesen a képeken? Ez hozzátartozott magához a katonai fegyelemhez. S hogy mindig jól ápoltak voltak? Nemcsak azért, mert úgy nézett ki legjobban a magyar katona, hanem a különféle fertőzések ellen így sokkal könnyebb volt védekezni. Akik sokat voltak kinn az első vonalban, küzdöttek a tisztálkodás hiányával, a tífusszal, vagy más betegségekkel, sokszor  a tetűvel. A rendszeretet megelőző része volt, azért is voltak ezek a pihenő táborok. Ott a fürdőktől az orvosi ellátásig, fogászatig minden a rendelkezésükre állt a katonáknak.

Kevés szó esik róla, hogy a katonák hogyan élték meg, élték túl a fronton történteket, a háború borzalmait?

Az első gáztámadás után, akik az első vonalban voltak s látták a gáztámadásnak a szörnyűségeit két-három napig szenvedtek, üvöltöttek fájdalmukban és ezért nagyon sok katona sokkos állapotba került. Ekkor kezdődött a tébolydák építése, bár a sérülteket ott a fronton is próbálták kezelni. Nagyon keveset beszélnek a lelkisérülésekről, hogy voltak, akik nem tudták földolgozni és öngyilkosok lettek, vagy tényleg ilyen tébolydába szállították őket.

Fegyverekkel zárul a kiállítás. Mit rejt a kiállított katonaláda?

Próbáltam fokozni a látványt és a kiállítás végére jött a rozsdás puska és a kardok, hogy mindig egy kicsit több és több maradjon meg a nézőben. Egy katonaláda nagyon sok mindent rejtett vagy rejthetett. Az első világháborúban még megengedett volt a szabadrablás. Olvastam egy Kozma Andor nevű haditudósítónak a leírásait, aki észak-olaszországi longobárd városokból tudósított, és Chili Da Re-ban pont egy ilyen másfél órás szabadrablásnak volt a tanúja.

A katonaládát pedig az első világháború elején arról lehetett megismerni, hogy gömbölyű volt a teteje. Ez a díszítés miatt lett ilyen, de amikor már vonattal mozgatták a katonákat, akkor egyszerűbb lett a síktetejű, mert egymásra rakták a ládákat. Itt is kivételes módon a tiszti nagy katonaládák továbbra is megőrizték az íves tetőt. Ami még nagyon érdekes ezekben a katonaládákban, hogy a környékünkön a Tisza mellett fűzfából is csináltak katonaládákat és ezt vonták be vászonnal. Ennek meg volt a leírása, hogy mit kellett tartalmaznia: legelsősorban a tisztálkozó eszközök, több váltás fehérnemű, és volt egy kis hely a borotvának, szappannak, törülközőnek. Ezek mellett egy-két konzervet mindig rejtett a láda. Már tervben van, hogy összeállítok egy ilyet szabályszerűen: hogyan is nézett ki egy katonaláda!

Egy ilyen történelmet átfogó kiállításon lehet érzékeltetni,  mit is jelent egy háború?

Igazából el kellenne jönni és meglátogatni ezeket a harctereket, amiket kutatunk. Volt olyan hely, ahol 10-12 méterre volt egymástól a lövészárok. S akár ilyenkor végig gondolni azt, amikor az ősembererek buzogányokkal vagy dorongokkal estek egymásnak! S ami számomra igazából a legmegdöbbentőbb volt az egész háborúban, ez a gáztámadás! Milyen szörnyűséget tud csinálni, mert amikor lőtték egymást a sziklákon az ágyúkkal – idézőjelben – tudtak védekezni. Használták a „Kövér Berta” nevű cseh Skoda gyártmányú ágyút, ami 35 cm-es átmérőjű lövegeket lőtt ki, és 4-5 m-es és 30-35 m-es krátert is csinált a sziklába. Ilyenkor a lezúduló kövek, több mint 150 m-re is elrepülhettek, irtózatos puszítítást végezve. Itt kavernákba, mesterséges barlangokba tudtak húzódni, de a gáz elől nem lehetett sehova sem elbújni, mert szétroncsolta a belső szerveket is.

Amikor olyan helyen voltak, hogy nem mertek odamenni a mentőegységek sem, arról írják visszaemlékezésekben, hogy 3-4 éjszakán át is hallották a sérült katonák üvöltését. Utána ezeknek az eltorzult embereknek az arcát látva, amikor összeszedték őket, olyan sokkot kaptak a katonák, hogy kezelni kellett őket. Igazából a háborúnak ezek a borzalmai. Ezért a gáztámadás után az olasz hadvezetőség elrendelte, hogy nem akarnak több „monarchiás foglyot” látni. Ehhez durván egy hónapig tartották is magukat, azonnal agyonlőtték őket. Az olasz hadifogságban lévő monarchiás katonák pedig – mint írják a visszaemlékezésekben – nem tudták, miért vannak a megszigorítások egyik napról a másikra.

Például voltak olyan helyek, ahol napi fél liter bort kaptak és kimehettek a városba. Aki akart dolgozhatott: elmentek gyümölcsszedésre, szölőművelésre. A többiekhez képest ezt úgyis föl lehet fogni, hogy „nyaraltak” s utánna szűnt meg ez a jobb lét, szigorítottak rajta.

Tisztelettel emlékezni és visszanézni is fontos?

Múlt nélkül nincsen jövő! Ez egyértelmű! A kiállítások mellett történelmi vetélkedőket  szervezünk, ahol az első világháború az egyik téma, a másik pedig az 1848-as szabadságharc és egészen Rákócziig nyúlunk vissza. Ami szintén nagyon érdekes a legyel-magyar barátság, amely 100 éves kapcsolódás. Egy ilyen első világháborús történelmi vetélkedőnk volt tavaly s szerencsére az első három csapatot most két hete tudtuk kivinni Olaszországba, egy négy napos kirándulásra.

Jobban meg tudják a tanárok is érteni, tanítani. Ezért történelem tanárokat többször utaztattunk már ki egykori harcterekre pályázati forrásból. Így sikerült tavaly 16 délvidéki és bánáti tanárt kivinni, hiszen a határon túli magyar pedagógusok mindezt más szemszögből tanulták.

Gera Szilvia

 

Tárlat-vázlat

Tablókon a történelem megérintő tényei – egészen az utolsó felvonásig.

Kirajzolódik a folyton jelenné váló jövő, a kitartó kutatók – s az egymást segítő magyar, olasz és szlovén hagyományőrzők.

Egy makett – s meglepődünk: HADITENGERÉSZET!

Katonaélet – avagy önhumorral jelenő múlt a levelezőlapokon.

Emlékek közötti nemcsak egyszerű képek – kiéneklő madarak között a fakazettán:

az igaz szerelmes párok.

Tábori újság, amelynek jövedelmét özvegyek és árvák támogatására fordítják –

közben „Erősbül az oroszok offenzívája” s elsüllyesztettünk egy tengeralattjárót –

tudjuk meg a megsárgult lapokból.

Hadifogolytáborból mozsarak – emberi kötődések, kapaszkodók talányai.

A legkülönlegesebb háborús emléktárgyak – a vitrin csodák.

Emlékképek, és hazaszeretetet rejtő kitüntetések – kotta s poharak dísztárgyak: óh, bajtársak!

Fegyverek s tisztelgő gyertyák jelzik a doberdói harctérről – s lassan lecsukódik a katonaláda.

Gera Szilvia

Előző bejegyzés

Háborús relikviák a kisteleki Művelődési Központban

Következő bejegyzés

200 kertbarát találkozott Kisteleken